Tisztelt Díjazottak, Hölgyeim és Uraim, Barátaim!
Ma a 17. Arany Medál-díjátadón köszönthetem Önöket. Tizenhét év nem nosztalgia, hanem bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy ez a díj nem gazdátlan – akkor sem, ha ma sokszor annak tűnik minden, ami nem hangos, nem gyors és nem haszonelvű.
Elfásultak és megkockáztatom: érdektelenek lettünk! Nem gonoszságból, nem rosszindulatból, hanem kimerültségből. Túl sok inger fogad minket. Ma már minden „tartalom”, minden „fogyasztás”, minden „átpörgethető”. És közben egyre kevesebb dolog számít igazán.
Felelőtlenek is lettünk. Könnyen mondunk ítéletet, könnyen legyintünk, könnyen törlünk. Nem becsüljük meg azt, ami mögött munka, idő, kockázat és szolgálat áll. A kultúrát sokan ma luxusnak tekintik – pedig nem szabadna annak lennie. Csak akkor vesszük észre, hogy hiányzik, amikor már (talán) késő.
Keveset olvasunk. Vagy inkább: egyre kevesebben olvasunk.
A számok könyörtelenek. Az 1980-as évek végén naponta 12 percet olvastunk könyvet. Ma kettőt. Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom: a férfiak esetében egyet. Ma Magyarországon csak minden 35. ember vesz a kezébe könyvet. Nem azért, mert akik olvasnak, ne szeretnének olvasni – hanem azért, mert egyre kevesebben jutnak el odáig, hogy egyáltalán kinyissák a könyvet.
A kultúra ma gyakran kevesek kiváltsága. Nem egyetlen oka van ennek; idő és hely sincs ennek feltárására. De azt meg kell említenem, hogy ennek következményei vannak. Ma vannak olyan magyar mozifilmek, amelyek kevesebb mint 700 nézővel indulnak el. Olyanok is, amelyek az ezres nézőszámot sem lépik át.
De van okunk az örömre is. Vannak kivételek.
Amikor egy film – mint a Futni mentem vagy a Hogyan tudnék élni nélküled – közönséget talál, az nem csoda. Az bizonyíték. Arra, hogy az igény nem tűnt el. Csak meg kell dolgozni érte. Ugyanez elmondható egy másik díjazott, Lakos Nóra filmjéről, amelynek címe: Véletlenül írtam egy könyvet.
Az Arany Medál-díj ezért jött létre. Nem intézményi hatalomból, nem milliós költségvetésből, nem felülről lefelé. Hanem alulról – vagy ha úgy tetszik, oldalról. És azok tartják életben, akik még hajlandók figyelni, választani, felelősséget vállalni a figyelmükért.
Az elmúlt napokban magam is megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember nem díjat ad át, hanem átvesz. Széchenyi Díj a Közügyekért elismerést kaptam Székesfehérváron. Egy olyan elismerést, amely megint csak nem a külsőségekről, hanem a szolgálatról szól. Ez csak megerősített abban: az elismerés nem jutalom. Visszajelzés!
Ma nem csak díjat adunk át. Ma állítást teszünk.
Azt mondjuk: nem vagyunk teljesen közömbösek.
Azt mondjuk: a kultúra nem kiváltság, hanem felelősség!
És köszönöm mindazoknak, akik ma is nem elpörgetik, hanem megtartják a kultúrát.
[Elhangzott az Arany Medál-díjak 17. átadási ünnepségén, Budapesten, a Bethlen Téri Színházban, december 17-én]
Fotó: Trenka Attila